Rowan
- Kinyírlak, ha már nem lesz ott. - morogja Hunter rosszkedvűen.
- Bocs. - vetem oda.
- Komolyan mondom, egy nő is hamarabb elkészül, mint te. - zúgolódik tovább.
- Én igenis hamar elkészültem, de szundiztam pár percet - szúrosan néz rám, ezért folytatom a mondatom -, ami egy picit hosszúra sikeredett. De ne aggódj. Még biztos itt lesz a kis pincérnőd.
- Fogd be! - morog rám, szó szerint.
Pár perc múlva leparkolunk a kávézó előtt, vagy mi a fene ez. Kinézek az ablakon és megpillantom Hunt kiszemeltjét, miközben egy ismerős kis szőkével beszélget.
- Ott vannak. - intek feléjük
Hunter alaposan megnézi a barnát, aki úgy tűnik, hogy menni készül és magával húzzal a másik lányt is.
- A másik nem a tegnapi kis kukkoló? - kérdi, mikor felismeri a szöszit.
- De igen. - válaszolom, majd minketten kiszállunk a kocsiból.
A pincércsaj tovább húzza maga után angyalkát, de láthatóan ő nem szívesen megy. Tudom, hogy illetlenség, de belehallgatok beszélgetésükbe, extrajó hallásommal.
- Mi? Dehogy! Te teljesen megőrültél? - kérdi kicsit indulatosan a barna. Pár pillanatig mindketten csendben merednek egymásra, majd a pincérlány újból megszólal, már sokkal lágyabb hangon. - Ne haragudj, kicsim! Nem úgy gondoltam.
- Én nem haragszom... - szólal meg csendes, megtört hangon szöszi, majd elszalad.
Épp az úton készül átszaladni, amikor meghallom egy kocsi vészes dübörgését. A másik lány ijedten kiáltja Törpilla nevét. Ezután nem gondolkodom. Gyors tempóban a kicsilány után szaladok. Mikor már majdnem az út közepén van, meghallja a közeledő járműt és földbe gyökerezett lábakkal néz felé. Pár méter választja el őt és az autót, mikor odaérek, erősen átfogom a derekát, majd szinte repülve az út túlsó oldalára ugrok vele. Tudom, hogy nem bírok két lábon maradni, ezért, hogy ne okozzak sérülést a kis testének, gyorsan pördülök egyet, így én esem alulra a lány pedig rám.
Felnézek és a lány riadt és egyben csodálkozó tekintetével találom szemben magam. Ahogy ránézek, hirtelen arra gondolok, hogy sokkal szebb, mint ahogy emlékeztem rá. Ráeszmélek, hogy a kezem a derekán van és ő egész testtel rajtam fekszik. Saját testemen érzem teste hajlatait és ez elképesztően jó érzés. Az illata, amit tegnaptól nem tudok elfelejteni bekúszik az orromba és szinte elandalít. Olyan édes. Meg akarom kostólni...
Basszus! Teljesen kész vagyok!
- Ezt nem súgták meg. - mondja halkan. Nem tudok rákérdezni, hogy ezt mire érti, mert ekkor mellettünk terem a pincércsaj és a haverom is. Sajnos vagy szerencsére a pici lány felemelkedik rólam, majd én is felállok.
- A rohadék elhúzott! - mondja Hunt.
- Rhea! - öleli át pincércsaj a kicsit. - Ne csinálj többé ilyet! Úgy megilyesztettél!
Szőkeség néhány pillanatra lehunyja a szemét, majd mikor kinyitja megszólal.
- Mennem kell.
- Mi? Nem mehetsz sehova! Tudom, hogy megbántottalak, de kérlek ne menj el!
- Ha nem megyek, akkor sikítanak. - összehúzott szemöldökkel nézek a kiscsajra, mert semmi értelme annak, amit mond, de a barátnője nem tűnik meglepettnek.
Kicsi Rhea mintha meg sem hallotta volna, amit mondtak neki, megfordul és szaladni kezd.
- Rhea! Gyere vissza! - kiáltsa a pincércsaj, de mindhiába. - Ez nem lehet igaz! - szorítja kezét a homlokára.
- Szeretnéd, ha utána mennék? - ajánlom fel, magam sem tudom, hogy miért.
- Nem szükséges. Talán haza megy. És már elvegyült a tömegbe, nem hiszem, hogy megtalálnád.
Csak hiszed! Ezt az illatot bárhová követni tudom.
- Köszönöm, hogy megmentetted a húgomat! Nem is tudom, hogy mit tettem volna, ha történik vele valami.
- Nincs mit megköszönnöd. - válaszolom meglepően kedvesen.
- Ti nem idevalósiak vagytok, ugye? - fordul el egy kicsit, hogy Hunterrel is szembe kerüljön.
- Nem. Illinois-ból jöttünk. - mondja a haverom. - Amúgy meg Hunter vagyok. - nyújtja a csaj felé a kezét.
- Sascha. - helyezi kezét Hunt kezébe a lány és egy pillanatra egészen egymásba feledkeznek. Mikor magukhoz térnek a bűvöletből, hirtelen mindketten elrántják a kezüket, mire majdnem felkacagok.
- Rowan. - mondom simán.
- Haza indultál? - kérdi Hunter.
- Igen, csak közben találkoztam a húgommal és csúnya dolgot mondtam neki, erre pedig ezt lett a vége. - sóhajt Sascha és egy pillanatra nagyon elkeseredettnek tűnik.
- Biztosan minden rendbe jön majd köztetek. - vígasztalja Hunt.
- Igen, remélem igazad van.
- A húgod és te eléggé különböztök. - jegyzem meg, hogy tereljem a szót és azért is, hogy infót gyűjtsek.
- Hát igen. Csak féltestvérek vagyunk. Az anyánk nem ugyanaz.
Tényleg eléggé szembetűnő kettejük között a különbség. Nemcsak haj- meg szemszínük nem azonos, hanem a méreteik sem. Míg Rhea eléggé alacsony, addig Sascha magas, mint egy modell, csak neki nagyobb mellei meg feneke van. Álltalában a Sascha-hoz hasonló lányok jönnek be nekem, de az az igazság, hogy a testvére nagyon beindítja a fantáziámat.
- Mire értette azt, hogy ha nem megyek, akkor sikítanak? - kérdem kíváncsian.
- Fogalmam sincs. - vonja meg a vállát. - A húgom eléggé... fura.
- Szeretnéd, ha haza vinnénk? - teszi fel a nagy kérdést Hunter.
- Semmi szükség rá. Csak 15 percre lakom. - hárít a lány.
- Gyere már. Szívesen elviszünk. - néz rá lehengerő mosollyal a haverom.
- Menjetek csak ketten. Nekem van egy kis elintézni valóm. - mondom és már indulok is, hogy kettesben hagyjam őket.
Nagyot szippantok a levegőből, mire meg is találom azt az illatot, amit keresek, majd nagy léptekkel elindulok a nyomot követve.
A pincércsaj tovább húzza maga után angyalkát, de láthatóan ő nem szívesen megy. Tudom, hogy illetlenség, de belehallgatok beszélgetésükbe, extrajó hallásommal.
- Mi? Dehogy! Te teljesen megőrültél? - kérdi kicsit indulatosan a barna. Pár pillanatig mindketten csendben merednek egymásra, majd a pincérlány újból megszólal, már sokkal lágyabb hangon. - Ne haragudj, kicsim! Nem úgy gondoltam.
- Én nem haragszom... - szólal meg csendes, megtört hangon szöszi, majd elszalad.
Épp az úton készül átszaladni, amikor meghallom egy kocsi vészes dübörgését. A másik lány ijedten kiáltja Törpilla nevét. Ezután nem gondolkodom. Gyors tempóban a kicsilány után szaladok. Mikor már majdnem az út közepén van, meghallja a közeledő járműt és földbe gyökerezett lábakkal néz felé. Pár méter választja el őt és az autót, mikor odaérek, erősen átfogom a derekát, majd szinte repülve az út túlsó oldalára ugrok vele. Tudom, hogy nem bírok két lábon maradni, ezért, hogy ne okozzak sérülést a kis testének, gyorsan pördülök egyet, így én esem alulra a lány pedig rám.
Felnézek és a lány riadt és egyben csodálkozó tekintetével találom szemben magam. Ahogy ránézek, hirtelen arra gondolok, hogy sokkal szebb, mint ahogy emlékeztem rá. Ráeszmélek, hogy a kezem a derekán van és ő egész testtel rajtam fekszik. Saját testemen érzem teste hajlatait és ez elképesztően jó érzés. Az illata, amit tegnaptól nem tudok elfelejteni bekúszik az orromba és szinte elandalít. Olyan édes. Meg akarom kostólni...
Basszus! Teljesen kész vagyok!
- Ezt nem súgták meg. - mondja halkan. Nem tudok rákérdezni, hogy ezt mire érti, mert ekkor mellettünk terem a pincércsaj és a haverom is. Sajnos vagy szerencsére a pici lány felemelkedik rólam, majd én is felállok.
- A rohadék elhúzott! - mondja Hunt.
- Rhea! - öleli át pincércsaj a kicsit. - Ne csinálj többé ilyet! Úgy megilyesztettél!
Szőkeség néhány pillanatra lehunyja a szemét, majd mikor kinyitja megszólal.
- Mennem kell.
- Mi? Nem mehetsz sehova! Tudom, hogy megbántottalak, de kérlek ne menj el!
- Ha nem megyek, akkor sikítanak. - összehúzott szemöldökkel nézek a kiscsajra, mert semmi értelme annak, amit mond, de a barátnője nem tűnik meglepettnek.
Kicsi Rhea mintha meg sem hallotta volna, amit mondtak neki, megfordul és szaladni kezd.
- Rhea! Gyere vissza! - kiáltsa a pincércsaj, de mindhiába. - Ez nem lehet igaz! - szorítja kezét a homlokára.
- Szeretnéd, ha utána mennék? - ajánlom fel, magam sem tudom, hogy miért.
- Nem szükséges. Talán haza megy. És már elvegyült a tömegbe, nem hiszem, hogy megtalálnád.
Csak hiszed! Ezt az illatot bárhová követni tudom.
- Köszönöm, hogy megmentetted a húgomat! Nem is tudom, hogy mit tettem volna, ha történik vele valami.
- Nincs mit megköszönnöd. - válaszolom meglepően kedvesen.
- Ti nem idevalósiak vagytok, ugye? - fordul el egy kicsit, hogy Hunterrel is szembe kerüljön.
- Nem. Illinois-ból jöttünk. - mondja a haverom. - Amúgy meg Hunter vagyok. - nyújtja a csaj felé a kezét.
- Sascha. - helyezi kezét Hunt kezébe a lány és egy pillanatra egészen egymásba feledkeznek. Mikor magukhoz térnek a bűvöletből, hirtelen mindketten elrántják a kezüket, mire majdnem felkacagok.
- Rowan. - mondom simán.
- Haza indultál? - kérdi Hunter.
- Igen, csak közben találkoztam a húgommal és csúnya dolgot mondtam neki, erre pedig ezt lett a vége. - sóhajt Sascha és egy pillanatra nagyon elkeseredettnek tűnik.
- Biztosan minden rendbe jön majd köztetek. - vígasztalja Hunt.
- Igen, remélem igazad van.
- A húgod és te eléggé különböztök. - jegyzem meg, hogy tereljem a szót és azért is, hogy infót gyűjtsek.
- Hát igen. Csak féltestvérek vagyunk. Az anyánk nem ugyanaz.
Tényleg eléggé szembetűnő kettejük között a különbség. Nemcsak haj- meg szemszínük nem azonos, hanem a méreteik sem. Míg Rhea eléggé alacsony, addig Sascha magas, mint egy modell, csak neki nagyobb mellei meg feneke van. Álltalában a Sascha-hoz hasonló lányok jönnek be nekem, de az az igazság, hogy a testvére nagyon beindítja a fantáziámat.
- Mire értette azt, hogy ha nem megyek, akkor sikítanak? - kérdem kíváncsian.
- Fogalmam sincs. - vonja meg a vállát. - A húgom eléggé... fura.
- Szeretnéd, ha haza vinnénk? - teszi fel a nagy kérdést Hunter.
- Semmi szükség rá. Csak 15 percre lakom. - hárít a lány.
- Gyere már. Szívesen elviszünk. - néz rá lehengerő mosollyal a haverom.
- Menjetek csak ketten. Nekem van egy kis elintézni valóm. - mondom és már indulok is, hogy kettesben hagyjam őket.
Nagyot szippantok a levegőből, mire meg is találom azt az illatot, amit keresek, majd nagy léptekkel elindulok a nyomot követve.
Hunter
Rowan jó barát. Megadta az esélyt, hogy kettesben lehessek Sascha-val. Remélem, hogy többet is megtudhatok róla. De miért vagyok ilyen izgatott? Sosem voltam zavarban egy lány előtt sem, nem értem, hogy most miért.
Sacha végül elfogadja az ajánlatomat, hogy hazavigyem. A kocsinál megállva kinyitom neki az anyósülés ajtaját, mire hálásan rám mosolyog. Elképesztően szép mosolya van. Miután beszáll, becsukom az ajtót, majd megkerülve a kocsit én is beülök. Elmagyarázza, hogy merre menjek, majd csend telepszik ránk. Valamit kérdeznem kéne, ha jobban meg szeretném ismerni, de semmi értelmes nem jut eszembe.
- Azt mondtad, nem idevalósiak vagytok. Nyaralni jöttetek ide? - töri meg a csendet közöttünk.
- Igen. Itt él a nagybátyám és a nagynéném. - válaszolom. - Lehet, hogy ismered őket. Bill és Teresa Denson.
- Á, igen. A városon kívül laknak, ugye?
- Ja. Ott van egy kis birtokuk.
- Ott lakom. - mutatott egy egyszintes, sárgára meszelt házra. Hát ez közelebb volt, mint gondoltam.
- Köszönöm a fuvart.
- Igazán nincs mit. - mosolygok rá, majd kiszáll az autóból.
Hát ez remek. Elfecséreltem ezt a néhány percet arra, hogy kérdéseken gondolkodjak. Erre meg, még egy sem jut eszembe és már a házuk előtt is állunk.
Megvárom, míg az ajtó elé ér. A táskájában kutat, gondolom a kulcsa után. Hosszabb idő is eltelik, végül abba hagyja a kutakodást és kopogtatni kezd. Nem nyit ajtót senki, ő pedig az ajtónak támasztja a fejét. Kiszállok a kocsiból és odakiálltok neki.
- Minden rendben? - felém fordul.
- Úgy tűnik, hogy egy darabig még itt maradok. - ereszti le a vállát beletörődve. - Itthon felejtettem a kulcsom és senki sincs bent, hogy kinyissa az ajtót.
Becsukom a kocsi ajtaját, majd odamegyek hozzá.
- Hát akkor megvárom veled. - és leülök e legfelső lépcsőfokra.
- Igazán kedves tőled, de nem szeretnélek feltartani. - telepszik le mellém, mire a könyökünk össze ér. Olyan érzésem támad, mintha áramütés ért volna, a kellemes fajtából. Ha jól gondolom, akkor ő is hasonlót érezhetett, mert hirtelen az oldala mellé szorítja a karját.
- Semmi dolgom sincs. Tudod, nyaralok és úgy töltöm az időmet, ahogy csak szeretném. - nézek felé magabiztos mosollyal, mire picit elpirul és egy kislányra emlékeztet. - Hány éves vagy? - bukik ki belőlem. - Bocs, tudom, hogy nem illik megkérdezni.
- Semmi gond. 20 vagyok. És te? - kérdez vissza érdeklődve.
- 21. Régóta dolgozol a Smile Haunt-ban?
- Nem. Alig két hete. Egyetemre járok, de nyaranként munkát szoktam vállalni, hogy besegítsek anyának.
- És az apád? - érdeklődöm tovább.
- Sajnos meghalt, amikor 7 éves voltam. - süti le szomorúan a fejét. Egyből megbánom a kérdésem. Kellemetlen érzéssel tölt el szomorúnak látni.
- Sajnálom. - mondom halkan, de ő csak bánatosan megvonja a vállát.
- Meddig leszel a városban? - tereli a témát.
- Egész nyáron. Szóval szerintem majd gyakran találkozunk. - jegyzem meg és azt sem bánom, ha rájön, hogy reménykedem benne, hogy majd tényleg sokszor összefutunk.
Kinyújtja egyik hosszú napbarnított lábát, mire akaratlanul is odatéved a tekintetem. Nagyot nyelek. Annyira puhának és selymesnek tűnik. Legszívesebben az ölembe fektetném és csak simogatnám, miközben Sascha kellemes hangját hallgatnám egész délután és este. Vissza kell fognom magam, nehogy kinyújtsam a kezem és hozzá érjek.
Ezek után hosszasan beszélgetünk. Sascha elmondja, hogy marketing és menedzsment szakot tanul az egyetemen. Megtudom róla, hogy nagyon szeret rajzolni, de az utóbbi időben nagyon elhanyagolta, mert nem volt rá ideje. Mesél az anyukájáról meg a húgáról. Azt is megosztja velem, hogy az igazi édesanyja elhagyta még születése után, de nem bánja, mert Rhea édesanyját a sajátjának tekinti és nála jobbat nem is kívánhat. Jó érzéssel tölt el, hogy olyan információkat oszt meg velem, amik neki fontosak.
Én is mesélek pár dolgot magamról, de sajnos nem oszthatom meg vele életem legkülönlegesebb dolgait, mert a titkaim nem csak az enyémek. De ha el is árulhatnám, több mint valószínű, hogy nem hinne nekem, vagy a másik lehetőség, hogy a lehető legmesszebb helyre menekülne előlem. Így mesélek a szüleimről, az egyetemről, amin üzletvezetést tanulok és a Rowan-nel való barátságomról. Elmondom neki, hogy gyerekkorunk óta ismerjük egymást és lassan már két éve együtt bérlünk egy lakást.
Sajnos a beszélgetésünket nemsokára megzavarják, mert hazaérkezik Sascha anyukája.
- Hát ti? - kérdi meglepetten.
- Szia, anya. - áll fel Sascha és én is ezt teszem.
- Jó napot! - köszönök udvariasan.
- Anya, ő itt Hunter. Ő pedig a mamám, Charlotte. - mutat be minket egymásnak, mire a nő, akire nagyon hasonlít Rhea, melegen megszorítja a kezem.
- Örülök, hogy megismerhetem asszonyom. - mondom őszintén.
- Úgyszintén. Van valami gond közted és Blake között? - néz kíváncsian a lányára. Szóval így hívják azt a mázlistát.
- Nem, dehogy. Csak... - keresi Sascha zavartan a szavakat, de mivel nem találja, ezért én szólalok meg helyette.
- Haza hoztam. Sascha-val csak tegnap találkoztunk először.
- Oh, értem. Amúgy meg miért üldögéltetek itt kint? - kérdezi.
- Itthon hagytam a kulcsomat. - válaszolja Sascha.
- És hol van Rhea? - érdeklődik a nő összehúzott szemekkel.
- Nem tudom. Az az igazság, hogy én... megbántottam és elment. - süti le bűnbánóan zöld szemét a lánya.
- Ti sohasem szoktatok veszekedni. - mondja meglepettem Charlotte.
- Nem is veszekedtünk, csak mondtam valamit... - temeti a kezébe az arcát Sascha, mire szeretném átölelni, de ezt az anyukája teszi meg helyettem.
- Biztosan megbocsájt neked, bármit is mondtál. - mondja neki vígasztalóan.
- Tudom. Csak annyira rosszul érzem magam miatta.
- Majd mikor hazajön, megbeszélitek. Na, de most gyertek be! - sétál oda az ajtóhoz, majd kinyitja.
- Köszönöm, de azt hiszem, hogy én most megyek. - mondom, mert észre veszem, hogy eléggé eltelt az idő és már majdnem 5 óra.
- Biztos? - kérdi Sascha, alig észrevehető csalódással a hangjában. Valamiért nagyon örülök ennek.
- Igen. Rowan-t is még elő kell kerítenem. Holnap is dolgozol?
- Aha.
- Akkor holnap látjuk egymást. - mosolygok rá.
- Oké. - bólint. - Akkor szia.
- Szia. Viszlát asszonyom! - kiáltok oda Charlotte-nak, aki az előszobából int egyet nekem.
Sascha megvárja, míg beülök az autóba, csak utána megy be a házba.
Vigyorogva térek ki az utcájukból. A mai napot sikeresnek nyílvánítom.
Már csak a hülye haveromat kell felszedjem valahol.
- Ott lakom. - mutatott egy egyszintes, sárgára meszelt házra. Hát ez közelebb volt, mint gondoltam.
- Köszönöm a fuvart.
- Igazán nincs mit. - mosolygok rá, majd kiszáll az autóból.
Hát ez remek. Elfecséreltem ezt a néhány percet arra, hogy kérdéseken gondolkodjak. Erre meg, még egy sem jut eszembe és már a házuk előtt is állunk.
Megvárom, míg az ajtó elé ér. A táskájában kutat, gondolom a kulcsa után. Hosszabb idő is eltelik, végül abba hagyja a kutakodást és kopogtatni kezd. Nem nyit ajtót senki, ő pedig az ajtónak támasztja a fejét. Kiszállok a kocsiból és odakiálltok neki.
- Minden rendben? - felém fordul.
- Úgy tűnik, hogy egy darabig még itt maradok. - ereszti le a vállát beletörődve. - Itthon felejtettem a kulcsom és senki sincs bent, hogy kinyissa az ajtót.
Becsukom a kocsi ajtaját, majd odamegyek hozzá.
- Hát akkor megvárom veled. - és leülök e legfelső lépcsőfokra.
- Igazán kedves tőled, de nem szeretnélek feltartani. - telepszik le mellém, mire a könyökünk össze ér. Olyan érzésem támad, mintha áramütés ért volna, a kellemes fajtából. Ha jól gondolom, akkor ő is hasonlót érezhetett, mert hirtelen az oldala mellé szorítja a karját.
- Semmi dolgom sincs. Tudod, nyaralok és úgy töltöm az időmet, ahogy csak szeretném. - nézek felé magabiztos mosollyal, mire picit elpirul és egy kislányra emlékeztet. - Hány éves vagy? - bukik ki belőlem. - Bocs, tudom, hogy nem illik megkérdezni.
- Semmi gond. 20 vagyok. És te? - kérdez vissza érdeklődve.
- 21. Régóta dolgozol a Smile Haunt-ban?
- Nem. Alig két hete. Egyetemre járok, de nyaranként munkát szoktam vállalni, hogy besegítsek anyának.
- És az apád? - érdeklődöm tovább.
- Sajnos meghalt, amikor 7 éves voltam. - süti le szomorúan a fejét. Egyből megbánom a kérdésem. Kellemetlen érzéssel tölt el szomorúnak látni.
- Sajnálom. - mondom halkan, de ő csak bánatosan megvonja a vállát.
- Meddig leszel a városban? - tereli a témát.
- Egész nyáron. Szóval szerintem majd gyakran találkozunk. - jegyzem meg és azt sem bánom, ha rájön, hogy reménykedem benne, hogy majd tényleg sokszor összefutunk.
Kinyújtja egyik hosszú napbarnított lábát, mire akaratlanul is odatéved a tekintetem. Nagyot nyelek. Annyira puhának és selymesnek tűnik. Legszívesebben az ölembe fektetném és csak simogatnám, miközben Sascha kellemes hangját hallgatnám egész délután és este. Vissza kell fognom magam, nehogy kinyújtsam a kezem és hozzá érjek.
Ezek után hosszasan beszélgetünk. Sascha elmondja, hogy marketing és menedzsment szakot tanul az egyetemen. Megtudom róla, hogy nagyon szeret rajzolni, de az utóbbi időben nagyon elhanyagolta, mert nem volt rá ideje. Mesél az anyukájáról meg a húgáról. Azt is megosztja velem, hogy az igazi édesanyja elhagyta még születése után, de nem bánja, mert Rhea édesanyját a sajátjának tekinti és nála jobbat nem is kívánhat. Jó érzéssel tölt el, hogy olyan információkat oszt meg velem, amik neki fontosak.
Én is mesélek pár dolgot magamról, de sajnos nem oszthatom meg vele életem legkülönlegesebb dolgait, mert a titkaim nem csak az enyémek. De ha el is árulhatnám, több mint valószínű, hogy nem hinne nekem, vagy a másik lehetőség, hogy a lehető legmesszebb helyre menekülne előlem. Így mesélek a szüleimről, az egyetemről, amin üzletvezetést tanulok és a Rowan-nel való barátságomról. Elmondom neki, hogy gyerekkorunk óta ismerjük egymást és lassan már két éve együtt bérlünk egy lakást.
Sajnos a beszélgetésünket nemsokára megzavarják, mert hazaérkezik Sascha anyukája.
- Hát ti? - kérdi meglepetten.
- Szia, anya. - áll fel Sascha és én is ezt teszem.
- Jó napot! - köszönök udvariasan.
- Anya, ő itt Hunter. Ő pedig a mamám, Charlotte. - mutat be minket egymásnak, mire a nő, akire nagyon hasonlít Rhea, melegen megszorítja a kezem.
- Örülök, hogy megismerhetem asszonyom. - mondom őszintén.
- Úgyszintén. Van valami gond közted és Blake között? - néz kíváncsian a lányára. Szóval így hívják azt a mázlistát.
- Nem, dehogy. Csak... - keresi Sascha zavartan a szavakat, de mivel nem találja, ezért én szólalok meg helyette.
- Haza hoztam. Sascha-val csak tegnap találkoztunk először.
- Oh, értem. Amúgy meg miért üldögéltetek itt kint? - kérdezi.
- Itthon hagytam a kulcsomat. - válaszolja Sascha.
- És hol van Rhea? - érdeklődik a nő összehúzott szemekkel.
- Nem tudom. Az az igazság, hogy én... megbántottam és elment. - süti le bűnbánóan zöld szemét a lánya.
- Ti sohasem szoktatok veszekedni. - mondja meglepettem Charlotte.
- Nem is veszekedtünk, csak mondtam valamit... - temeti a kezébe az arcát Sascha, mire szeretném átölelni, de ezt az anyukája teszi meg helyettem.
- Biztosan megbocsájt neked, bármit is mondtál. - mondja neki vígasztalóan.
- Tudom. Csak annyira rosszul érzem magam miatta.
- Majd mikor hazajön, megbeszélitek. Na, de most gyertek be! - sétál oda az ajtóhoz, majd kinyitja.
- Köszönöm, de azt hiszem, hogy én most megyek. - mondom, mert észre veszem, hogy eléggé eltelt az idő és már majdnem 5 óra.
- Biztos? - kérdi Sascha, alig észrevehető csalódással a hangjában. Valamiért nagyon örülök ennek.
- Igen. Rowan-t is még elő kell kerítenem. Holnap is dolgozol?
- Aha.
- Akkor holnap látjuk egymást. - mosolygok rá.
- Oké. - bólint. - Akkor szia.
- Szia. Viszlát asszonyom! - kiáltok oda Charlotte-nak, aki az előszobából int egyet nekem.
Sascha megvárja, míg beülök az autóba, csak utána megy be a házba.
Vigyorogva térek ki az utcájukból. A mai napot sikeresnek nyílvánítom.
Már csak a hülye haveromat kell felszedjem valahol.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése