5. rész

Rowan

 Könnyű követnem a lány illatát. Semmivel sem összehasonlítható és amúgy is eléggé jó nyomkövető vagyok. Mivel gyors léptekkel követtem, így pár perc múlva a nyomára is bukkanok. Épp a temető kapuján sétál be. Nem akarom, hogy észre vegyen, így inkább kerítéshez sétálok és átmászok rajta. Csendben lábujjhegyre érkezem, majd a sírok között osonva megyek utána. Habár, nyugodtan és nem bújkálva is követhetném, mert gyanútlanul, csakis előre nézve halad.

 Egészen a temető hátsó részébe megy, ahol már minden nagyon elhanyagolt. Egy régi kripta előtt áll meg. A bejárat előtt letérdel, majd valahonnan elővesz egy nagyon réginek tűnő könyvet. Elhelyezkedik, hátát a kripta falának támasztja és elkezd olvasni. Elhatározom magam, hogy majd később kiderítem, hogy mi lehet az a titokzatos könyv, amit egy temetőben olvas.

 Úgy 10-15 perc után a könyvet, vagy mi a fenét összecsukja és elrejti, de sajnos azt, nem látom hova, mert egy sírkő eltakarja előlem. Feláll és azt hiszem, hogy elmegy, de csak a gondozatlan fű felé megy, ami szinte már a derekáig ér. Lehajol és gondosan megválasztva a virágokat, csokrot szed. Mire végez egy szép nagy vadvirág csokor áll a kezében. A temető kijárata felé indul és arra gondolok, hogy itt az idő belenézni a titkos kis könyvébe, de nem szeretném magára hagyni, így inkább továbbra is követem. Mikor azt hittem, hogy készül elhagyni a temetőt, tévedtem. Megáll egy sírnál, leteszi a virágokat és ő is leül mellé. Kezét végighúzza a sírkőn lévő neven. Ki tudom venni, hogy mit ír rajta: Marcus Ware. Nem tudom, ki lehetett a férfi.

 Egy kis idő múlva hátrafekszik a síron. Egy darabig az eget kémleli, de utána becsukja a szemét és sóhajt egyet. Ettől a poziciótól nem temetőbe illő dolgok jutnak eszembe, de nem bírok parancsolni magamnak. Hülye képek jelennek meg a fejemben, ahol ugyanígy fekszik, csak kevesebb ruhában és én valahol fölötte helyezkedem el.

 Elment az eszem! Ez a lány nem is az esetem. És talán még kiskorú. Lehetséges, hogy már betöltötte a 18-at, de akkor is fiatalabb nálam és egyáltalán nem hozzám való. Olyan kicsi és ártatlan. Az is kockázatos már, ha hozzá érek. Félő, hogy összetöröm.

 Hosszú percekig figyelem, de meg sem moccan. Kiélesítem a hallásomat és meghallom a szívverését, ami nyugodt ütemben zakatol. Majd a mély, egyenletes lélegzetvételére figyelek fel.

 Gondolhattam volna. Elaludt.

 Nem is tudom, mit tegyek. Valahogy fel kéne ébresztenem. Mi van ha itt marad éjszakára? A családját megrémísztené, ha nem menne haza. Vagy valami rossz is történhet vele, amibe bele sem merek gondolni.

 Fel tudnám kelteni úgy, hogy zajt keltek és ne vegyen észre, de olyan békésen alszik, hogy nincs szívem felébreszteni. Mégis mióta lettem ilyen puhány alak? Régebb a lányokat is lelkiismeret nélkül lekoptattam, ha már megvolt a dolog (ha értitek mire gondolok). Most pedig már halk léptekkel a kis álomszuszék felé tartok és nem azért, hogy felébresszem.

 Nem adta jelét annak, hogy észlelné a jelenlétemet, így biztos vagyok benne, hogy alszik. Néhány másodpercig csak az arcát bámulom. Szépen ívelő szemöldökét, hosszú szempilláit, kissé pisze orrát, rózsaszín ajkát...

 Kissé megrázom a fejem, hogy kitisztuljon, majd lehajolok és óvatosan a karomba veszem a kis szöszit, majd a temető kijárata felé veszem az irányt. Meg sem rezdül. Szinte semmi erőfeszítésembe sem kerül cipelni őt. Azon sem csodálkoznék, ha a tömege még ötven kiló sem lenne. Olyan kicsi. És szép. A családja helyében testőr nélkül sehová sem engedném. El sem tudom képzelni, hogy mi történt volna vele, ha ma nem mentem meg a kocsi elől. Hirtelen a vérben úszó kis teste jelenik meg szemeim előtt, de gyorsan elhessegetem ez a képet.

 Ahogy kiérek a temető elé, megtorpanok. Mégis hová vigyem Csipkerózsikát? Fogalmam sincs arról, hogy hol a házuk.
 Mondjuk... haza is vihetném, hozzánk. Nem bánnám, ha elfoglalná az ágyamat. Úgyis két személyes. Nem! Ez még gondolatnak is rossz.
 Meglátok egy kőből készült padot, odamegyek és leülök rá Miss Nullakiloval az ölemben. Kisimítok egy szőke tincset az arcából, mire megmoccan. Résnyire nyitja a szemét és felnéz rám. Nem tűnik ijedtnek, s más érzelmet sem tudok leolvasni az arcáról.
 - Rólad mért nem mondanak semmit? - kérdi halkan.
 - Kérhetném még egyszer és az egész változatot, mert semmit sem értek ebből, szépségem? - nézek rá várakozóan. De másik kérdést tesz fel.
 - Mit keresek itt, veled? - mászik ki az ölemből.
 - Épp szerettelek volna haza szállítani a temetőből, de eszembe jutott, hogy nem tudom, merre laksz. - magyarázom.
 - Milyen különös szemed van. Szinte már sárga. - tanulmányozza a szemem félrebillentett fejjel, úgy mint első találkozasunkkor tette.
  - Ja. A csajok nagyon buknak rá. Remélem neked is tetszik, angyalom. - kacsintok rá, de sajnos nem érem el a kívánt hatást. Nem jön zavarba és nem is kezd el velem flörtölni.
 - A nevem Rhea. - mondja úgy, mintha csak épp bemutatkozna.
 - Tudom, mi a neved, aranybogár.
 - Haza kell mennem. - mondja és el is indul.
 - Elkísérlek. Félek, nem tudsz majd sértetlenül átkelni az utcán. - kelek fel gyorsan a padról és már mellette is termek.
 - Nem tudtam, hogy jön egy kocsi. Azt sem, hogy megmentesz.
 - Nem lehet az ilyesmit előre megjósolni, szívecském.
 - De igenis meglehet. - veti ellen. Most először hallom, hogy felemeli picit a hangját, de ettől a hangnemtől még egy kisgyerek sem ijedne meg. Még egy mérges kiscica is rémisztőbb nála.
 - Hát ha így gondolod... - hagyom rá.
 Csendben sétálunk tovább. Ő a gondolataiba mélyed, én pedig azzal vagyok elfoglalva, hogy egyszer az utat, egyszer pedig őt nézem.
 - Mi a neved? - kérdi egy kis idő múlva.
 - Rowan.
 - Milyen Carbondale? - érdeklődik tovább.
 - Nem rossz. Várj! Honnan tudod, hogy ott lakom? - kapom  fel hirtelen a fejem, hisz nem meséltem neki arról, hogy hol élek.
 - Csak tudom. - vonja meg a vállát, de nem néz a szemembe.
 - Kutattál utánam? - fogom meg a karját, hogy szembe fordítsam magammal, de ezt hirtelen meg is bánom, mert a bőre érintésétől borzongás fut végig a testemen. Így hát elengedem.
 - Nem. - mondja egyszerűen, de nem magyarázkodik.
 Különös módon hiszek neki. Biztosan csak hallotta valakitől.
 - Itt lakom. - állunk meg egy ház előtt. - Köszönöm. De kérlek máskor ne kövess.
 - Ez nem garantálhatom, Minnie. - kacsintok rá, majd távozni készülök.
 - Nézd meg a mobilod. A barátod már sokszor keresett. - mondja, majd hátat fordít nekem és bemegy a házba.
 Meglepődve bámulom a már becsukodott ajtót, majd kiveszem a telefont a zsebemből. 6 nem fogadott hívás Hunt-tól. Ezt mégis honnat tudta?

Sascha

 Hallom, hogy nyílik a bejárati ajtó és rögtön oda is szaladok, majd mikor meglátom a húgom, gyorsan átöleltem.

 - Úgy sajnálom húgocskám. Nem akartalak megbántani. Hidd el, én nem tartalak bonlondnak!

 - Tudom. - ő is átölel és megkönnyebbülök, mert tudom, hogy megbocsájtott.

 - Hol jártál? - távolodom el tőle, hogy ránézhessek.

 - A temetőben.

 - Voltál apánál? - csak bólint. - Ilyen sokáig?

 - Elaludtam.

 - Elaludtál a temetőben? - jön ki anya a konyhából. - Kicsim, mi lett volna, ha csak éjszaka ébredsz fel? Bajod is eshetett volna.

 - De ő ott volt velem. - mondja picit szégyenlősen. Ezen meglepődöm, mert nagyon nehéz érzelmeket kicsikarni belőle.

 - Kicsoda? - kérdi anya összevont szemöldökkel.

 - Egyik farkasfiú. - kezdi el a körmét rágcsálni. Most már tudom, hogy Hunter-ra és Rowan-ra mondja ezt, de azt nem értem, hogy miért.

 - Rowan-nel voltál ott? - kérdem meglepve.

 - Az meg kicsoda? - érdeklődik anya, de egyáltalán nem kedvesen.

 - Hunter barátja.

 - Kislányom, egy fiúval voltál a temetőben? Egy fiúval, akit alig ismersz? - kérdi anya dühösen.

 - Ott találkoztunk. - süti le Rhea a szemét és tudom, hogy ez nem egy véletlen találkozás volt.

 - Kicsikéim. Nem szabad csak úgy megbízni minden idegenben. - ölel át mindkettőnket anya.

 - Tudjuk, anya. De ne aggódj, mert vigyázunk. - mondom, majd egy puszit adok az arcára.

 Rhea bemegy a szobájába, mire én is utána sietek. Felül az ágyára, mire én is ugyanezt teszem.

 - Na halljam, mit csináltatok Rowan-nel a temetőben? - kérdem izgatottam.

 Mindig abban reménykedek, hogy Rhea talál magának egy rendes fiút, aki elfogadja őt olyannak, amilyen. Sajnos eddig sosem volt barátja. Eddig nem volt esélye arra, hogy fiúk, vagy más fiatalok társaságában legyen, mivel nem járt iskolába. Ezen kívül pedig nem nagyon szeret barátkozni.
 - Követett. - jelenti ki minden érzelem nélkül.
 - Hát ezt valahogy sejtettem. De ugye nem nyúlt hozzád? - szegezem neki a kérdést, mire összevonja a szemöldökét, de utána megcsóválja a fejét. - Tetszik neked? - kérdem most már kíváncsian.
 - Álmos vagyok. - feszik hanyat az ágyán.
 - Rhea, ne csináld ez! Kérlek! - tudom, hogy hiába kérlelem, mert ha nem akar, akkor nem válaszol. Ez ellen soha semmit sem tudtam tenni. Nem lehet semmilyen módszerrel kihúzni belőle a választ, ha nem akarja. - Na jó. Aludj jól! - simítom meg a haját, majd felállok és a saját szobámba megyek.
 Lezuhanyzom, majd pizsamába öltözöm. Közben felhív Blake és egy idegig vele beszélgetek. Mikor befekszem az ágyamba, jelzi a telefonom, hogy üzenetem érkezett.
Ismeretlen szám: Alszol már?
Én: Nem. De ki vagy?
Ismeretlen szám: A kedvenc új ismerősöd. ;)
Én: Hunter?
Ismeretlen szám: Tudtam, hogy én vagyok a kedvenced. :)
Én: Ne nagyon bízd el magad. :) Honnan van meg a számom?
Hunter: Titok. Ha valamit akarok, akkor azt megszerzem.
 Valamiért megremeg a gyomrom ettől a mondattól. Pedig egyáltalán nem kéne ilyen reakciót kiváltania belőlem egy fiúnak, aki nem a barátom. Nem szabad elfelejtenem, hogy foglalt vagyok, még akkor sem, ha a barátomnak sosem sikerül ilyesmit kicsikarnia belőlem.
 Hunter: Holnap is dolgozol?
 Én: Aha. Benéztek a Smile-ba?
 Fogalmam sincs, hogy ezt miért kérdeztem meg.
 Hunter: Biztosan. :)
 Az este további részében további sms-eket váltunk Hunter-rel. Elég későn alszom el, de nem bánom, mert nagyon jól szórakozom. Elalvás előtt azon gondolkodom, hogy egyhúzamban ilyen sokat még Blake-el sem beszéltem.